A felvezetés első részében nagyon büszkék voltunk eredményeinkre (lehettünk is), de most összébb kell húznunk magunkat, nem is kicsit. Öt olyan meccsre emlékezünk vissza, amikor nem tudtunk győzni, de ezekből a döntetlen is csak kétszer jött össze.

Sújtott a kisúji átok? Kisújszállás-fóbiánk lett? Ki tudja. De az biztos, hogy a szomszéd a több mint 21 éves veretlenségi sorozatukat egy kupameccsen, 2011. augusztus 14-én szakította meg. Pedig bátran és kezdeményezően kezdtük a meccset, Balogh Roland (véleményes) tizenegyesből szerzett vezetést, majd a félidő végén Erdei Tibi rúgott egy hatalmas pipát, így kétgólos vezetéssel mehettünk a szünetre. A folytatásban megmaradt az aktivitásunk, de a 81. percben egy megpattanó beadást követően mégis szépíteni tudtak a hazaiak, majd a 92. percben egy védelmi hibát kihasználva egyenlítettek, és a kétszer 15 perces hosszabbítás második félidejében egy megpattanó szabadrúgásból az előnyt is megszerezték. Mi még kihagytunk egy-két ziccert, de maradt a 3:2 oda, így a szezonban be is fejeztük a kupaküzdelmeket.

2011 novemberében újra egymás ellen meccseltünk. A Csépa elleni derbin elcsattant (?) tasli következményeként a karcagi pályát két meccsre betiltotta a fegyelmi bizottság, így új ideiglenes helyszín után kellett néznünk. Mint később kiderült, nem biztos, hogy a legjobb döntés született, semleges pálya helyett Kisújszállásra vittük a meccset. Hogy aztán ennek valóban mekkora volt a hatása a történésekre, sosem fog kiderülni, de az biztos, hogy rengeteg hazai drukker előtt, Bodor Gyuri vezérletével szét lettünk szedve. Különösen gyenge napot fogtunk ki, enerváltan, elképzelés nélkül futballoztunk. A sima 0:2 (vagy 2:0, mindegy, hogy mondjuk, a lényeg, hogy kikaptunk) azt jelentette, hogy most már bajnoki meccsen is megszakadt a több mint két évtizedes veretlenségi sorozatunk Kisújszállás ellen.

Új év, új remények! A helyszín ezúttal is Kisújszállás, 2012. június 2-án érkeztünk el az őszi zakó visszavágójára, és bár tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de fogadkoztunk, hogy majd most revansot veszünk. Ebből aztán nem lett semmi, Kui bombája már a 25. percben eldöntötte a meccset, hiszen hiába vettük át a második félidőben az irányítást, fölényünket képtelenek voltunk gólra váltani. Pedig a lehetőségek megvoltak, a hazaiak csak egyszer találták el Moga kapuját (ebből lett a gól), mi legalább nyolcat-tízet lőttünk, de akkoriban mintha be lettünk volna oltva gól ellen, Láng Sanyi pedig kapott gól ellen.

2012 szeptemberében már zsinórban negyedszer utaztunk Kisújszállásra, ahol az előjelek alapján az ellenállhatatlan támadófoci (ők) nézett farkasszemet a szilárd védekezéssel (mi). A gyömöszölős, brusztolós meccsen a 85. percig kellett várni a gólra, egy kavarodás után Bukovszki jutatta hálóba a labdát, a hazaiak kezezést reklamáltak, de a sporti megadta. 3 perc múlva egyenlített Kisújszállás, miután Lázók a saját tizenhatosunkon belül kezdett el cselezgetni, és ennek az lett a vége, hogy leszerelték, és bevágták a lasztit a rövid alsóba. A hosszabbításban előbb mi, majd a kontrából a hazaiak hagyták ki a meccs helyzeteit, így maradt a pontosztozkodás - de legalább nem kaptunk ki!

Tavaly áprilisban aztán végre a saját pályánkon rendezhettük meg a rangadók rangadóját, a márciusi váratlan havazás miatt jókora csúszással, ráadásul szerdán. A vendégek a 15. percben Kéki révén megszerezték a vezetést, mi a félidő utolsó támadásából Orosz révén egyenlítettünk. A folytatásban egyre másra alakítottuk ki a helyzeteket, amelyeknek ha csak a felét berúgjuk, akkor is legalább öttel kellett volna nyernünk. De nem rúgtuk be, újabb gól már nem esett, így ismét fájó pontvesztést könyvelhettünk el, de legalább láttunk egy hajtós, élvezetes meccset.

A csapatok eddigi utolsó találkozójáról a beharangozónk első részében számoltunk be. Akkor végre öt meccs után újra győztünk, nem is akárhogyan. A foci egyik szépsége, hogy bármi megtörténhet, és a fentieket látva megállapíthatjuk, ez a Kunsági El Clásicóra kiemelten igaz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés